“Kimentem újra a hídhoz. Álltam ott, s csak akkor tűnt fel – az óriás jegenye sehol sincs már. Csonkját benőtte a fű, megfeketítette az Idő. Megérintettem és köszönetet mondtam azért, amiért a mai napig kedvesen bólogat emlékeim egyre öregedő pajtájában, ahányszor csak rá gondolok. Onnan pedig senki, de senki nem vághatja ki, velem él és lélegzik egészen addig, míg belé nem hullok magam is a kivágott fák és elmúlt emberek egyre telő világába…”
Alamaba-keringő
“Kisétáltam a kukoricás melletti, öreg alabamai országút szélére stoppolni, és egészen idáig vissza se tértem. Oka annyi volt, hogy anyám felakasztotta magát, apám pedig a Woodhill otthon lakója, és a második világháború katonája lett – bár azt hiszem, fordított sorrendben. Egy napon részvéttáviratot és egy urnát kaptam. Apám háborúja véget ért. Anyám mellé temettem. Emlékszem, kilencen voltunk a temetésen. A pappal és velem együtt…”
“Távol mindentől és mindenkitől, csak az erdő, és Jacksonék – a legközelebbi szomszédok. Az öreg Robert a marhatelepen dolgozott. Felesége, Donna tizenöt évvel volt fiatalabb nála, erre azért emlékszem ilyen jól, mert Joe bácsi sokat mondogatta. Úgy vélem, Donna tetszett neki. Nagyon vonzó nő volt, egy igazi fekete szépség, bár akkor már túl volt az ötvenen, de ez semmit sem vett el a bájából, sőt. Az unokájukat ők nevelték, mert a srác szülei meghaltak egy balesetben, odaát Georgiában. Timothy és én egyidősek voltunk. Sok időt töltöttünk együtt. Szemüveget hordott, John Lennon-szerű kerettel, középen szigetelőszalaggal betekerve. Haja a tipikus afro-frizura. Viccesen nézett ki, és ezzel teljesen tisztában is volt. A suliban mindenki szívózott vele. Különösen egy srác, Fullertonnak hívták. Egy alkalommal, mikor megverte, Timothy egyszerűen bevizelt. A világoskék vászonnadrágon látni lehetett, hogy halad egyre lejjebb a folt, mígnem a cipője köré kis tócsát rajzolt. Fullerton jól megtermett, agresszív, mindnyájunknál egy fejjel magasabb, lapátkezű, kötekedő bunkó volt. Mindig a bajt kereste. Az a „nekem nyolc” típus, tudják. Az ilyennel nem lehetett szembeszállni. Legalábbis nekünk, nyeszlett átlagnak nem. De később kiderült, ebben tévedtem…”
(Español) El perro del señor Carpenter
Sajnos ennek a bejegyzésnek csak Európai Spanyol nyelvű változata van.
Álmok boltja
Ez a történet álom szülte valóság. Vagy talán valóság szülte álom?
Valahol, valaki pontosan ezt álmodja, vagy éppen éli. Igen, Steve létezik. Létezik és valószínűleg ebben a pillanatban is éppen kedvenc bögréjéből szürcsöli a gőzölgő citromos teát a nappaliban, az ablak előtt állva. Szereti nézni az utcát, az embereket, az elsuhanó autókat. De nézzék csak… van ott még valaki. Látják? Igen, ott balra, az utca végén, az öreg Ford mögött. Nem, nem a babakocsit toló pár, nem róluk beszélek. Ők egy másik álom részesei. Picit még arrébb, látják már? Egy férfi. Hát persze, Steve álmához tartozik. Része annak. Vagy talán még több is annál. Világos, hogy ott van. Legfőképpen róla szól ez a történet…
Carpenter kutyája
Minden ember a saját édenkertjébe születik. Feleszmélünk, és egyszerűen ott találjuk magunkat. Ó, azok aztán a csodálatos évek. A gyermekévek. Igen, akkor valóban minden más. Hihetetlen hosszúságúak a napok, biztosan tudjuk, hisszük, hogy Apában és Anyában nem csalódhatunk, ők nem bántanak, mellettünk állnak. A barátok barátok, az ígéretek pedig szerződések. A homokozóban mindig van homok, a tányéron mindig van étel. A játék örök, a vakáció ezer mérföld hosszú. Hiszünk az emberekben. Hisszük, hogy nem akarják elvenni, ami a miénk, hisszük, hogy igazat mondanak, hisszük, hogy a folyók el nem apadnak, a tavak ki nem száradnak, a nap mindig feljön és a csillagok mindig ránk ragyognak.
Majd egyszer csak a mi kis külön bejáratú édenkertünk kapujának hangos csapódása jelzi: felnőttünk, és elvesztettünk mindent…
Mielőtt eljön az éjfél
„(…)A televízióban közben már adásszünet volt, halkan, egyenletesen sistergett. Egy darabig. Mert egy halk pukkanással elsötétedett a kép és kikapcsolt a plafonhoz rögzített szerkezet. Csak úgy gondolt egyet, és magától. Párat pattant még, ahogy hűlt a képcső, majd egy pillanatra süket csend lett. Az a kemény, filmekbe való, félelmetes. Körülbelül ezzel egy időben szólalt meg a zene. Halkan, igaz, de mégiscsak. Bár a csendesség inkább a távolságnak volt köszönhető. Szóval, megszólalt. Az a zene, igen, ami felkeltette őt. Pontosan úgy, mintha egy rossz álomból ébredt volna, úgy nézett szét maga körül.
Szó-kép-kapcsolat
„Mikor Ruzséli László barátom megkeresett ötletével, hallani sem akartam róla. Hónapokig nem is foglalkoztam a dologgal, mígnem átküldött egy vázlatot, mire is gondolt. Tetszett. Fényképekkel tűzdelve szerettük volna megjelentetni ezt a kis könyvet, minden idézethez egy hozzá kapcsolódó fotó társult volna, de ez a terv végül meghiúsult. A címet viszont megtartottam, mert mégis többen alkotjuk e kötetet, és úgy hiszem, mégiscsak tele van képekkel. Én írom és adom a „Szó”-t, kedves Olvasóm pedig a „Kép”-et, amit az olvasáskor hozzágondol az idézethez. Így jön létre köztünk a „Szó-Kép-Kapcsolat”. „
A régi környék
Gyermekkorunk múlt-képei újra élhetnek bennünk pillanatokra, percekre, ha csak rájuk gondolunk. Ám ha biztosak akarunk lenni kézzelfogható állandóságukban, le is írhatjuk őket. Ezt teszem én is. Persze lehet, hogy mindez csupán illúzió. Annyi baj legyen. Talán minden más is az.
E kötetbe váci kötődésű történeteimet, emlékeimet gyűjtöttem össze. Vannak, melyek régebben születtek és máshol is megjelentek már, s vannak köztük újak. Nem teljes a gyűjtemény, sok történet megírásra vár még. Meglátjuk, mikor jön el az ő idejük.
Verőcei emlékeim
Mindenkinek hallani kellene egyszer az életben, amint a csendes, füstszagú, ragyogó téli reggelen vonat fütyül a verőcei állomásnál. Hallani kellene a templom mélabús, átfagyott első harang-pendüléseit, amint elúsznak az ébredező falu felett. Hallani kellene, amint a kora reggel tavaszi virágillatában Szabó bácsi a bolt redőnyét húzza fel. A lovak patáinak szikrázóan friss hangját, a vékony ostorpattanást… A Duna hűvös, kortalan szaladását, hullámainak csengő partra futását. Kora őszi estelőket, mikor az egykori „Imre”- parkban összegyűltek az öregasszonyok, átbeszélni a gondterhes jelent, rövidke jövőt és parttalan múltat. Látni, amint Pallman Imre bácsi Boross bácsival kártyázik ugyanott – hallom a lecsapott kártyalapok hangját még most is, harminc év távolából…
Hazafelé
Sok év repült el gyermekkorom óta. Felettem az ég ragyogó, mosolygós kékből – vigasztalan szürkébe váltott. Majd’ negyven esztendő pora szunnyad életem egyre foszló cipőjén, mely ki tudja, meddig marad még levetetlen az árnyékvilág száraz valóságában. Elmentem hát újra régi kis falumba, megkeresni az Idő homályos ködébe tűnt kék égboltot és magányosan bolyongó, régi emlékeimet…
Tudom jól, ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam – a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, a csend engem is elnyel, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…
Látogatók holdfénynél
Az emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Holdfényes estéken megzörgetik halkan a csillagfényes ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és suttagva mesélnek nekünk régvolt történeketek, hol újra gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnlaban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók… Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzon elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…
Emlékek útján
Gyermekkorunk legszebb pillanatai azok, melyek belénk égnek, soha el nem felejtjük őket és hajlott korunkban is ugyanolyan tisztán, olyan élesen fogunk emlékezni rájuk, mint amikor történtek. Ezek az emlékek mindennél értékesebbek. Ezek azok, amiket soha senki nem vehet el tőlünk. Csak a miénk. Mindannyiunk számára eljön az idő, mikor fázós, őszi estéken semmit sem tennénk szívesebben, mint üldögélnénk a kandalló mellett, a karosszékben, és emlékeznénk. Ekkor az emlékek meglátogatnak majd mindnyájunkat. Lágy kezükkel belelapoznak életünk megsárgult naptárlapjaiba, s finoman a fülünkbe súgják: emlékezz…
Szárnyak nélkül
Olivér művének egyes szám első személyű mesélőjével könnyű azonosulni az enyhén zavarodott mégis könyörtelenül őszinte stílus ellenére. A kisregény szuggesztív leírás a szerző által megélt reinkarnációs utazásról, a hiteles és megrendítő kapcsolatról a nagyapával és az őt körülvevő emberekkel. Az írás már az előszó első sorától leköti és nem engedi az olvasó figyelmét, és az élmény jóval tovább tart, mint az olvasás maga. A Szárnyak nélkült mindenkinek ajánlom, aki nyitott az új látásmódok befogadására, és hajlamos túlnézni a minket körülvevő tárgyiasult világon.
(Underground Kiadó)
Egy kövér ember meséi
Huszár Károly – Papp Olivér
Egy kövér ember meséi:
Rokonom, Charles Puffy, egykori hollywood-i mozisztár visszaemlékezései, hogyan is látta Hollywood-ot. Önéletrajzi kötetének általam újraszerkesztett változata.
“Egy kövér ember meséi – Huszár Pufi tollából. Rengeteg emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E könyv által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe.
Levelek a múltból
A könyvről érdeklődjön levélben.