Egy kövér ember meséi

Huszár Károly – Papp Olivér

Egy kövér ember meséi:

egy-kover-ember-mesei

Rokonom, Charles Puffy, egykori hollywood-i mozisztár visszaemlékezései, hogyan is látta Hollywood-ot. Önéletrajzi kötetének általam újraszerkesztett változata.

“Egy kövér ember meséi – Huszár Pufi tollából. Rengeteg emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E könyv által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe.

Úgy gondoltam, elfeledett rokonom, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk, és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az „Egy kövér ember meséi” című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve.”

 

Részlet:

„(…) De végre is egy reggel, amikor feljövök a fedélzetre, köröskörül a híres felhőkarcolók tömege. Kis propellerek dörgölődznek a hajónkhoz, vagy 50—60 ember mászkál föl a leeresztett lépcsőkön és egy-két perc múlva fotografálók gyűrűjében állok. Egy úr bemutatkozik, közlik velem, hogy az appartementom a Waldorf Astoriában már vár, ő mindenről gondoskodik, ezek az emberek a legnagyobb New York-i lapoknak a riporterei, akiket ő rendelt ki a fogadtatásomra, mert ő fog engem Amerikában menedzselni. Elém tett egy írást, hogy minden jövedelmem harminchárom és egyharmad százaléka az övé, viszont amíg szerződést szerez, heti 300 dollárt fizet nekem, és ezen felül minden költségemet ő fedezi. Én aláírtam. Azután megindult a fotografálás. Amint üdvözlöm Amerikát. Amint sírok a boldogságtól, hogy Amerikába érkeztem. Ahogy megvetéssel dobok el egy konyakos flaskát és búcsút intek az alkoholnak, lévén akkor még prohibíció Amerikában. Ahogy a kabinomban alszom, ahogy búcsúzom a kapitánytól és ki tudja még mennyiféle pózban. Egyórai súlyos macera után végre lekerültem a hajóról. Persze lefotografáltak, amint amerikai földre teszem a lábam, és egy újabb órai vámvizsgálat után elindulhattam a szállodámba. Az egész azt a benyomást tette rám, mintha bolondházban lettem volna.

Mikor a Waldorf Astoriába érkeztem, amely egész Amerika egyik legfinomabb, legelőkelőbb és legdrágább szállodája, már voltak ott újságok, amelyekben fényképeim és a velem folytatott interjúk jelentek meg. Szinte elképedtem a lényegtelen hülyeségeken, amelyeket állítólag én mondtam. Hogy 30 nagy kofferem van, 300 ingem, 40 kalapom, 20 pizsamám és azért ennyi, mert én olyan kövér vagyok, hogy sehol semmit sem kapok készen, csak abban az európai üzletben, ahol születésem óta vásárlok — ami mellesleg megjegyezve igaz. Azt mondták, hogy ez remek reklám és dűlni fognak a szerződési ajánlatok.

Bevonultam a „lakosztályomba”. És vártam. Nem is kérdeztem árat, hiszen nem én fizettem. Térdnadrágos inas szolgálta fel a reggeliket és ebédeket, boldogan hívtam meg szegény New York-i barátaimat a legpompásabb lakomákra, hadd legyen nékik is részük az én jólétemben.  Azután meg úgysem én fizetem.

A menedzserem biztatott, hogy nagy borravalókat adjak és csak finomakat egyem. Ő mindent utolsó fillérig megtérít. Bérelt autót állítottak a kapu elé részemre és páholyokat rendeltek a portásnál. Egy jótékonysági előadás propaganda-estélyén 100 darab jegyet foglaltak le nevemben, szóval úgy éltem, ahogy szerettem volna élhetni.

Minden simán ment. Én csodálkoztam ezen a szédületes, gyors sikeren. Jól, igen jól éltem és kezdtem megérteni, hogy miért is mondják erről az Amerikáról, hogy tejjel-mézzel folyó Kánaán. Már három hete folyt ez a tobzódó jólét és bár szerződési ajánlatok még nem érkeztek — ahogy menedzserem mondta —, csak napok kérdése volt, hogy egy heti ezerötszáz dolláros szerződést aláírjunk. Boldog voltam, hogy életemben először simán révbe fogok érni.

Boldog voltam, amíg azután egy bizony nem valami szép napon a szálloda számláját prezentálták nekem. Az appartementét, a lucullusi lakomákét, a 100 darab jótékonysági estére jegyzett jegyet, az autókat és a rendelt páholyokat: 1860 dolláros összegben.

Menedzseremet többet nem tudtam megtalálni sehol. Eltűnt és én kénytelen-kelletlen, de sokkal inkább kelletlen kifizettem három hétre egész vagyonom felét: kettőezer dollárt. Egyik szomszédom a Waldorf Hotelben Guggenheim, a rézkirály volt. A másik Mr. Wrigley, a rágógumi-király biztosan nagyon csodálkoztak, hogy a „dúsgazdag” európai mozisztár miért siet olyan menekülésszerűen el a lakosztályából. Talán bizony jobbhoz van szokva. Hja, ezek a mozisztárok már nem  tudják jólétükben, hogy mit  csináljanak — gondolták  bizonyára  magukban.

És én mentem, — nem: rohantam, el az East side egy kis hónapos szobájába és megkezdtem egy reális, irtózatosan kemény csatát a boldogulásomért, az életemért egy idegen városban, idegen emberek között, idegen nyelven.

Mert hiába beszéli az ember a nyelvet, hiába ismeri az embereket és a várost, az egy 38 éves korban kivándorló embernek örökre idegen marad. (…)”

Vásárlás