Mielőtt eljön az éjfél

mielott-eljon-a-ejfel„(…)A televízióban közben már adásszünet volt, halkan, egyenletesen sistergett. Egy darabig. Mert egy halk pukkanással elsötétedett a kép és kikapcsolt a plafonhoz rögzített szerkezet. Csak úgy gondolt egyet, és magától. Párat pattant még, ahogy hűlt a képcső, majd egy pillanatra süket csend lett. Az a kemény, filmekbe való, félelmetes. Körülbelül ezzel egy időben szólalt meg a zene. Halkan, igaz, de mégiscsak. Bár a csendesség inkább a távolságnak volt köszönhető. Szóval, megszólalt. Az a zene, igen, ami felkeltette őt. Pontosan úgy, mintha egy rossz álomból ébredt volna, úgy nézett szét maga körül.

Pislogott párat, körülnézett, persze hirtelen azt sem tudta, mi történt, s legfőképpen, hogy hol van. Aztán magához tért. Mi az, hogy!

A szíve a gyomrába ugrott, majd a torkában kezdett verni abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, mi is történik. Verejtékcsepp indult a homlokáról lefelé.

Hátrasimította a haját és lassan felkelt a kanapéról. A tévé irányítója halk koppanással esett a földre. Éppen csak rápillantott, és elindult az ajtó felé. Megállt, keze a kilincsen. Időzött egy kicsit, gondolkodott, hogy most úgy igazán, mi a fészkes fenét is csináljon. Igen, tisztán hallható volt a zene, pontosan, hajszálra ugyanúgy, mint előzőleg. Annyi volt csupán a különbség, hogy ez… igen, ezek a „Sleepwalk” jellegzetes gitárhangjai. Félreismerhetetlen. Ezerszer és ezerszer hallotta, no és játszotta is. Össze nem keverheti semmivel. Reszkető kézzel kapcsolta fel a csarnok világítását, és ugyanabban a pillanatban kinyitotta az ajtót. Kinézett a raktárba. Érdekes, most működött a világítás. Ellenben ahogy az ajtó kinyílt, a zene is elhallgatott. Az utolsó gitárhang még játszadozott a csarnok csendjével egy pillanatig, de aztán ez is elveszett. Jack elengedte a kilincset, felegyenesedett, kihúzta magát és kilépett a raktárba. Visszapillantott az irodába, majd rá a kocsijára, és elindult egyenesen, végig a magasan húzódó középső lámpasor fénye alatt. Végigjáratta tekintetét mindenen, de minden mozdulatlan és csendes volt. Léptei koppantak csak, cipője alatt sercegett az ősrégi olajsár és por finom keveréke. Elment a kis Gremlin mellett, a Chrysler, a repülő, az Impala, a busz, a többi kocsi, csomag, ládák, minden egyéb katonás rendben és fegyelemmel álltak sorba előtte. Itt ugyan nem történt, és nem is történik semmi sem, az ég egy adta világon. Állt a csarnok közepén, a fejét – melyre pontosan telibe világított egy lámpa a csarnok tetejéről, vicces árnyékot lőve mellé – csóválta, és hangosan felnevetett. Zsebre tette a kezét és elindult vissza, az iroda felé. Mosolygott, miközben még egyszer végignézte a raktárban pihenő gépeket. Sem zene, sem pedig más. Ennyi. A hülye álmai, meg a szárnyaló képzelete, semmi több. Ez egy kihalt raktár, semmi más, és… és…

Észrevette és megállt. A mosoly lefagyott az arcáról. Lassan, egészen lassan váltott át a szája mosolyból görbületbe. A kezeit kihúzta a zsebeiből, és zavartan tördelni kezdte az ujjait, majd izzadó tenyerét hátul a nadrágja farzsebébe törölte. Száját összepréselte és próbált higgadt maradni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt az adott helyzetben. Bizonytalan lépésekkel indult a repülőgép felé.

Minden lépés után gondolkodott egy másodpercig. A félelem már szinte kézzelfogható volt rajta is, és körülötte is.

Megállt előtte, és csak nézte az öreg Beech’ Bonanzát. A keze mind jobban és jobban remegett. Őrülten izzadni kezdett, már a gerincén is érezte, amint szaladnak lefelé a hideg cseppek. A szemei tágra nyílva célozták meg a repülőt. Alig észrevehetően ingatta a fejét, és halkan, szinte suttogva mondta:

 

 

  • Nem, ez nem lehet. Kizárt. Nem is olyan régen voltam itt. Nyakig poros volt…

 

Úgy bizony. Poros volt. A kulcsszó a történetben a „volt”. Ugyanis a repülő, a régi időkből itt maradt, vagy éppenséggel ide csöppent Beech Bonanza, már cseppet sem az, most éppen csillogott-villogott. Narancs-piros és fehér festése szinte tündöklött a lámpák fényében. Csodálatos látvány volt. Illetve lehetett volna, más helyzetben, persze. Az üvegei olyan ragyogóan tiszták voltak, hogy azt hitte az ember, nincsenek is.

No de. Az imént – tényleg nem olyan régen –, Jack végigsétált már egyszer, szokásos ellenőrzésképpen a raktáron, és pontosan a vastagon ülő por volt az egyik, amit észrevett, sokadszor persze. Nem csak a repülőn, hanem az autókon és minden egyében is.

És most? A repülő újszerű, tiszta, a többi gép, az autók, miegymás viszont ugyanolyan keservesen szutykos, mint eddig.

Tett egy-két bátortalan lépést, elment a jobb szárny mellett, majd megállt a gépnél, egészen közel. Keze félve indult a repülő teste felé. Megérintette. Egészen meleg, fémes érintése volt – por nélkül… Mintha egy nyári, napsütésben töltött nap után tolták volna be ide, a csarnokba. A szárnyon is végigsimított, de ez a szerkezet poros mintha sosem lett volna. Érthetetlen. Egy lépést hátrált, majd a faroknál megkerülte. A bal oldala – jó ég! – szutykos volt. De mennyire!

Por ült mindenhol, a bal szárnyon, a pilóta oldalablaka utáni részeken, egészen a hátsó traktusig.

Olyan nincs, hogy valaki ilyen félmunkát végezzen. Miért tenné? De főként, ki tenné? Merthogy itt aztán egy teremtett lélek nem sok, annyi sincs. Azért félve körülnézett persze, de síri csend volt, és tényleg nem volt ott semmi más, csak a saját mozdulatlanságukba roskadt gépek, szerteszét.

Kikerülte a szárnyat, és a repülő bal első részét vizsgálgatta, talán hat-hét lépésről. Hozhatta volna a lámpát, mert ez a fele itt, ez aztán tényleg homályba takarózott. Ekkor lassan az utastérre siklott a tekintete, mintha valaki, vagy valami egyszerűen megfogta volna a fejét, és arra fordította volna. Oda, ahol…

 

Nem, ez nem egyszerű ijedtség volt, ami kiütközött Jack ábrázatán. De nem ám. Gyötrelmes, fájdalmas rémület ült ki az arcára. A halál előtti pillanatok lehetnek ilyenek. A hátán hideglelősen futkosott valami, a kezei nem remegtek már, hanem szinte rángatóztak. Verejtékben úszott szinte mindene, egyetlen pillanat alatt. Lábai egészen egyszerűen gyökeret vertek a csarnok betonjába. Futott, rohant volna, kifelé, el innen, el bárhová, csak el, el… de moccanni sem tudott. Szemeiben az apró erek mind jobban kirajzolódtak, pupillája kitágult, pislogni talán el is felejtett. Sosem rettegett ennyire. Soha életében, egyszer sem. Ez biztos.

 

Csak bámult a repülőre, a félig ősrégi, szutykos, félig pedig ragyogó, vadiúj gépre és a poros, homályos ablak mögötti árnyakra – mert bizony ebben az öreg Beech-ben ültek. Így volt bizony, ha tetszik, ha nem, odabent bizony voltak.

Négy sejtelmes, homályos, fekete árny mozgolódott odabent, ügyet sem vetve a külvilágra, mintha most készülnének kiszállni, vagy éppen most ültek volna a helyükre. Jeges hidegség járta át egész testét. Hűvös levegő érintette az arcát, és valami mintha esett volna rá. Lassan felpillantott a raktár tetejére, ahonnan megmagyarázhatatlanul, viszont láthatóan, mi több, érezhetően – hullott a hó. Szép nagy, kövér pelyhekben havazott…

Nem bírta tovább, eszelősen sikítani kezdett.

Ordított, ahogy csak a torkán kifért, beleremegett, az erek kidagadtak a nyakán, azt hihette volna valaki, hogy most és azonnal szét is fog robbanni minden sejtnyi alkotóeleme ennek az embernek.

 

De nem így lett. Nem, szétrobbanás helyett az állát érezte mindössze, amint mellkasához ütődik, és erre azonnal fel is ébredt. Ijedten pislogott mindenfelé. A lecsúszott, kitekert pózból felült – hihetetlen, hogy elaludta a derekát és nyakát – megigazította a ruháját, krákogott egyet és megpróbálta rendezni a gondolatait.

Ez természetesen nem volt valami egyszerű feladat az adott helyzetben. Nem bizony, főként, mert nem igazán tudta megállapítani, hogy most vajon álmodik még, vagy ez már maga a valóság. Esetleg AZ volt a valóság, és EZ az álom…

Nehezen rakta képbe magát. Feltápászkodott, nyújtózott egyet, majd pólóját visszatűrve fogta a zseblámpát, az ajtóhoz lépett, és felkapcsolta a csarnok világítását. Megmarkolta a kilincset, rövid gondolkodás után kinyitotta az ajtót és kilépett a raktárba.

A szokásos csend és mozdulatlanság, semmi más. Lépteinek koppanásai visszhangoztak a javarészt üres csarnokban. Elment az AMC mellett. Minden a legnagyobb rendben.

 

Minden a helyén, az autók, a Chrysler, a Ford, minden a helyén, csak a furcsa, fémbe öntött vigyorgásuk volt fura egy picit, no de ilyen álom után melyikünk ne képzelne ördögöt a macska helyébe, nem igaz? Léptei hangja tovább ugrált és halt el az épület fémszerkezetében. Nocsak, a repülő. Itt van hát. A szépséges Beech Bonanza. A nyakig poros Beech Bonanza… Tehát itt aztán nem történt az égvilágon semmi. Álom volt hát. Álom, méghozzá abból a rettenetes, szemétláda fajtából.

Tudják, ami nyomasztja az embert, nem csak órákig, de akár napokig is. Felnevetett és szinte fitymálva járta körül a repülőt, azt a gépet, amitől még nem is olyan régen majdhogynem szívinfarktust kapott.

 

 

A nevetős jókedv valóban üdvös és jó dolog tud lenni, ezt beláthatjuk. De sajnos nem tartott sokáig. Nem tarthatott sokáig, csak a saját kezének a porban hagyott lenyomatáig. Igen, ott a jobb oldalon, a gép testén. No és ott arrébb, a jobb szárnyon.

Bizony, ő húzta itt végig a kezét, nyugtázva magában a repülő újszerű állapotát és ragyogóan tiszta mivoltát. Mert amikor végigsimított a gépen, az makulátlan, ragyogóan tiszta volt. De a kezeinek a nyoma, a simogatás francos, megátalkodott lenyomata, az bizony ott van! Pontosan ott, azokon a helyeken, ahol érintette a repülőgépet. Felismerte. Egyszerűen tudta, hogy az a kézlenyomat és por-elsimítás, bizony tőle származik.

A mosoly gyorsan lehervadt, az a fránya izzadtságcsepp ott a homlokán pedig talán még gyorsabban útnak indult lefelé.

Hátrált, kezeit széttárta. Fejét hitetlenkedve csóválta, a szemei pedig szinte kiugrottak a helyükről. Hátrafelé lépkedett, zihálva kapkodta a levegőt, majd futólépésben rontott be az irodába. Felkapkodta a holmiját, lekapcsolta a villanyokat, csak a csarnok hatalmas ajtaja felett hagyta égve. Odament, az éjszakába vágó, fémes robajjal húzta fel az ajtót. Kint csak a hold világított, és a csillagok ragyogtak a kristálytiszta égbolton. Jack szinte feltépte a Mercury ajtaját. Beült, indított. Felvillant a tolatólámpa, felgyúltak a fényszórók és az ’56-os Monterey egy kövér gázzal és illetlen robajjal kitolatott az éjszakába.(…)”

Vásárlás