Hazafelé

hazafeleSok év repült el gyermekkorom óta. Felettem az ég ragyogó, mosolygós kékből – vigasztalan szürkébe váltott. Majd’ negyven esztendő pora szunnyad életem egyre foszló cipőjén, mely ki tudja, meddig marad még levetetlen az árnyékvilág száraz valóságában. Elmentem hát újra régi kis falumba, megkeresni az Idő homályos ködébe tűnt kék égboltot és magányosan bolyongó, régi emlékeimet…

Tudom jól, ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam – a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, a csend engem is elnyel, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…

Részlet:

„(…) Miután Gusztonyi Feri bácsi titka borospinceként azonosult nálam, elhatároztam, hogy egyszer bizony felderítem öreg barátom titkos rejtekhelyét. Az alkalom szinte két kézzel ragadta meg hét esztendős fejecském ébredező gondolatait.

Feri bácsi és Katica néni rokonokhoz mentek akkor.

Nekem pedig szabad bejárásom volt hozzájuk – mi több, jelen voltam, amikor elindultak otthonról, és kaptam egy „vigyázz a birtokra” vezényszót is, amit igenis illik teljesen komolyan venni. Így is tettem.

A birtokra vigyázást egyébként hamar meg lehet unni. Nálam úgy fél óra múltán jött el ez az érzés. Ezzel egy időben furakodott gondolataim közé a borospince, egyelőre kizárólag, mint pince. A fantáziálást tettek követték, mely tettek kinyittatták velem a zárat és vitték lefelé apró lábaimat a lépcsőn, egyenesen a borszagú sötétségbe.

A gyertyákat meggyújtottam, főként azért, mert Feri bácsi is így szokta.

Majd játszani kezdtem. Mégpedig kocsmárosat. Nálam lehetett rendelni az italt. Én voltam, aki kezelte a hordók csapját – no és vendég híján e hálátlan szerepet is magamra vállaltam. Hálátlan volt, igen, mert az elején rendkívül rossz íze volt a bornak. Még a hideg is kirázott tőle. De hát – a szerep, az szerep. Érdekesnek tűnt az is, hogy az idő múlásával és a poharak ürülésével azonos arányban kezdett édesedni a bor, kivilágosodni a pince sötétje és tábortűzzé lenni a gyertyaláng. Fenemód jól éreztem magam. Énekeltem is valamit, sőt, még egy-két vendég szerepének eljátszása után táncra is perdültem a lopótökkel. A bátorságommal együtt a hangom is emelkedett, s amikor úgy gondoltam, hogy az egyik üresen kongó hordóban nem lehet más, mint ellenséges tüzérezred, nekimentem. A lopótökkel agyabugyáltam a hordót (akarom mondani az ellenséget). Pillanatok alatt összetört, így másik harci eszköz után kellett néznem. Találtam jóféle ágyúgolyókat (nem is oly régen még pohár volt a nevük) és rohamra indultam. Hamar elfogytak a lövedékek, így a sarokban álló kisbaltával mentem volna ölre az ellenséges hadakkal, hacsak közben meg nem fogja kezemet a tábornok.

Gusztonyi tábornok ezek szerint hazaért – sokáig harcolhattam a sötét erőkkel – és erősítésként megérkezett mögém. Valamit mondani akartam, de csak bolond vigyorgásig jutottam. Tábornokom mögött megjelent az egyik tisztje, aki teljesen nevetséges volt, ugyanis szoknyát hordott. Ennek a tisztnek olyan furcsa hangja volt, mint egy nőnek. Menten bokán rúgtam, és közöltem vele, hogy jobban tenné, ha az ellenséges hadak megsemmise…megsemis…megsimi… Szóval, ha azzal foglalkozna. Majd táncolni kezdtem, és elestem. Érdekes, egészen lassan közeledett fejemhez a kis háromlábú szék. Nevetségesnek tartottam ezt is. Nevettem is, azt hiszem. Még akkor is, amikor a földön feküdtem, a feldöntött kisszék mellett. Hihetetlen módon semmi sem fájt, semmit nem éreztem. Akkor. Másnap persze más idők hűs szelei jártak felém…

Ott aludtam Feri bácsiéknál (gondolom a főhadiszálláson) és sosem derült ki otthon, milyen csávába is kerültem a kocsmáros, meg a vendégek miatt. Nem derült ki, mert a tábornokomnak nem csak esze, de hatalmas szíve is volt, és tudta jól – a hadititok, az hadititok.

A tábornokom és segédtisztje, mindketten nyugodt békében fekszenek egymás mellett, ott kint a hátországban, a kakukkszavas, napsütötte domb tetején, összes titkukkal együtt, melyekből egyik-másik én magam vagyok. Néha, nagy ritkán, eljutok még abba a temetőbe és viszem nekik a béke nyugodalmas, emlékező lángját. Megállok akkor sírjuk mellett, és hálás szívemmel mondok nekik szerető, örök köszönetet…(…)”

Vásárlás