Látogatók holdfénynél

latogatok-holdfenynelAz emlékeink, mint éjjeli látogatók érkeznek hozzánk. Holdfényes estéken megzörgetik halkan a csillagfényes ablakot és már be is surrantak. Fel sem ébresztenek bennünket, álmaink közepébe csöppenve élik szelíd világukat. Simogatnak lágyan, és suttagva mesélnek nekünk régvolt történeketek, hol újra gyermekként szaladhatunk, régi kedves arcokat láthatunk és az Idő homályába veszett, titkos álmainkat élhetjük újból. Hajnlaban majd összeszedik szétszórt emlékdarabkáinkat, kézen fogják egymást, és puhán kilibbennek az ablakon, ki a hűvös, csillagfénnyel beragyogott múló éjszakába – mosolygó emlékeket hagyva maguk mögött e kedves, holdfénynél érkező látogatók… Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzon elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…

Részlet:

?(?) Füvet enni nem kifizetődő dolog. Még akkor sem, ha a kiadós legelés után barátok veregetik meg a vállad, hogy te aztán tudsz. Ez már, kérem szépen, valami. Meg is rágtad? Nagyszerű! Lenyelted? Ó, fenomenális! Kibírtad sírás nélkül és még a szüleid után sem kiabáltál fuldokolva és sírva? Rendkívüli tehetség?

Én ? úgy emlékszem ? öt esztendős voltam, mikor fűevésre vetemedtem. Na, nem csak úgy fogtam magam és nekikezdtem, hanem Oláh Sanyi barátom unszolására egész egyszerűen nyúllá váltam.

Keserű és fojtogató volt a parkőr által egy órával korábban levágott fű a váci DCM-parkban, de én nem apróztam el a dolgot, mi több, megmutattam, miként is viseli magát egy vérbeli, született nyúl. Megettem vagy fél szatyor füvet.

Nem válogattam. Nem én! Kákics, sportfű, nekem aztán egyre ment ? hőssé akartam válni.

Vagy talán mégsem?

Lehetséges, hogy ötesztendős lelkem nyúlnak érezte magát, amikor Sanyi a nyakamat szorongatva kérlelt az ügy lebonyolítására?

A másik cimborám, a Pisti nevezetű – akinek a vezetékneve régen az Idő keservesen messzi homályába veszett ? ugyancsak szépen kérlelt a legelésre, ha jól emlékszem, határozottan térden rúgott. Kétszer is, már csak a nyomaték kedvéért.

Ő egyébként korábban azzal a nemes tettel hívta fel magára a figyelmet egy szép, kora őszi szombat délutánon a parkban, hogy egy összecsukható babakocsit csukott össze, de nem akárhogy, hanem úgy, hogy a rugók és teleszkópok közé oly módon szorult be a feje, hogy csak a tűzoltók tudták kiszabadítani belőle.

No, miután e két fiú határozott kérésére megettem az ötéves vesztesek kötelező fűadagját, még hagytam, hogy egy csodás, mosolygós fényképet készítsen rólam és két ?gazdámról? Porubszky Dezső bácsi, majd szépen haza sétáltam papámékhoz ? hányni, és falfehéren, belázasodva összeesni.

Nem haragudtam én sosem a két fiúra, mi több, Oláh Gabi bácsi fiával, Sanyival később jó barátságba is kerültem. De ott, ötévesen, valami furcsa érzés furakodott belém, ami valami olyasmit súgott nekem nap mint nap, hogy ? Olivér, Olivér?fogsz te még bőven füvet enni ebben a világban?

Tudják, mit mondok? Igaza volt ennek a bizonyos érzésnek. Életem során sokan nyomtak le füvet a torkomon.

Mit is mondhatnék még ? köszönöm, elég volt. (?)?

Vásárlás