Álmok boltja

almokboltja

Ez a történet álom szülte valóság. Vagy talán valóság szülte álom?
Valahol, valaki pontosan ezt álmodja, vagy éppen éli. Igen, Steve létezik. Létezik és valószínűleg ebben a pillanatban is éppen kedvenc bögréjéből szürcsöli a gőzölgő citromos teát a nappaliban, az ablak előtt állva. Szereti nézni az utcát, az embereket, az elsuhanó autókat. De nézzék csak… van ott még valaki. Látják? Igen, ott balra, az utca végén, az öreg Ford mögött. Nem, nem a babakocsit toló pár, nem róluk beszélek. Ők egy másik álom részesei. Picit még arrébb, látják már? Egy férfi. Hát persze, Steve álmához tartozik. Része annak. Vagy talán még több is annál. Világos, hogy ott van. Legfőképpen róla szól ez a történet…

Részlet:

„(…) Most is ott ül az ablaknál, néz mereven, bele a sötét éjszakába. Kicsit később felkel, kitotyog az előszobába. Nyögve veszi le a kiskabátot a fogasról. Remegő kézzel öltözik. Kinyitja az ajtót, a bal kezében a bot, azzal tolja ki a szúnyogháló-maradékos külső ajtót. Lassan, egyesével lebotorkál a lépcsőn. Elmegy egy rozsdás kis bicikli mellett. Babrál a garázsajtóval. Nehezen kinyitja, kitárja teljesen, majd a másik szárnyat is. Felkapcsolja a villanyt, ami a legnagyobb jóindulattal is csak vaksi félhomályt eredményez. Az autó mellett jobban érzi magát, bal kezét ráteszi a horpadozott, matt sárvédőre, a rozsdás lámpakeret fölé. Ez jobb, mint a bot, biztosabb. A botját le is támasztja a kis műhelyasztalhoz. A kocsira támaszkodik, a por csak úgy száll róla. A keze nyomán felsejlik az egykori fekete dukkó maradványa. Kinyitja az ajtót – nyikorogva engedelmeskedik, bár a tömítőgumi hallhatóan ragaszkodott az ajtóhoz. Megfogja a kopott, fakó kormányt, másik kezével az ajtó keretét, és beül a foszlott ülésre. Becsukja az ajtót. Nehéz, mély lélegzetet vesz, és halványan elmosolyodik. Megsimítja a repedezett kormányt, a krómkarikát és a közepén az emblémát… Felnyúl, lehajtja a napellenzőt, ölébe esik a slusszkulcs. Felveszi, a gyújtáskapcsolóba teszi. Néz egy kicsit maga elé, majd elfordítja a kulcsot. Az önindító sikít egyet, aztán csend. Vár egy picit, majd újra próbálja. Köszörül, forgat párat a motoron, köhög, csattan egy hatalmasat és megint csend. Harmadjára elkapja, köhög egyet-kettőt, visszalő, majd beindul a nagy V8-as szerkezet. Ahogy bemelegszik, megbízhatóan dörmögő alapjáratra áll, bár elég recsegős ez így, lyukas, félig leszakadt kipufogóval. Bekapcsolja a rádiót, ahonnan már szól is az „All I have to do is dream.” A kocsi megkapja a D-fokozatot, felgyúlnak a lámpák – a jobb hátsó kivételével, és már gurul is kifelé a garázsból a félig leeresztett, lefutott gumijaival. A poros földúton lassan, lépésben halad – a törött, hiányos hátsó szélvédőn így is dől be a por, majd amint kiér az aszfaltútra, elhallgat az ordenárén üvöltő félhulla hangtompító dob kétségbeesett kiáltozása. A ragyogó dísztárcsákat hófehér keretbe foglalják a gyönyörű, fehérbetétes, vadonatúj gumik. A por leszáll a fekete fényezésről. Sehol nyoma sincs a szakadt üléseknek, rozsdának, rohadásoknak – egy makulátlan, fekete dukkós öreg vas hasít magabiztosan az éjszakában. A kormány mögött egy negyven-ötven körüli, jóvágású úr mosolyog, szép fekete öltönyben, hófehér ingben, kalapban, szivarral a szája sarkában. Felhangosítja a rádiót, ahonnan már Ritchie Valens üvölti világba a „La Bamba”-t. Letekeri az ablakot, tövig nyomja a gázpedált. A ’49-es Caddy beleszáguld a csillagos, koromsötét éjszakába. A hátsó lámpák remegő fénye látszik még egy ideig, majd ezeket is elnyeli a sötétség. (…)”

Vásárlás

Egy hozzászólás a(z) “Álmok boltja” bejegyzéshez

Hozzászólások lezárva.