Ez a történet álom szülte valóság. Vagy talán valóság szülte álom?
Valahol, valaki pontosan ezt álmodja, vagy éppen éli. Igen, Steve létezik. Létezik és valószínűleg ebben a pillanatban is éppen kedvenc bögréjéből szürcsöli a gőzölgő citromos teát a nappaliban, az ablak előtt állva. Szereti nézni az utcát, az embereket, az elsuhanó autókat. De nézzék csak, van ott még valaki. Látják? Igen, ott balra, az utca végén, az öreg Ford mögött. Nem, nem a babakocsit toló pár, nem róluk beszélek. Ők egy másik álom részesei. Picit még arrébb, látják már? Egy férfi. Hát persze, Steve álmához tartozik. Része annak. Vagy talán még több is annál. Világos, hogy ott van. Legfőképpen róla szól ez a történet.
Minden ember a saját édenkertjébe születik. Feleszmélünk, és egyszerűen ott találjuk magunkat. Ó, azok aztán a csodálatos évek. A gyermekévek. Igen, akkor valóban minden más. Hihetetlen hosszúságúak a napok, biztosan tudjuk, hisszük, hogy Apában és Anyában nem csalódhatunk, ők nem bántanak, mellettünk állnak. A barátok barátok, az ígéretek pedig szerződések. A homokozóban mindig van homok, a tányéron mindig van étel. A játék örök, a vakáció ezer mérföld hosszú. Hiszünk az emberekben. Hisszük, hogy nem akarják elvenni, ami a miénk, hisszük, hogy igazat mondanak, hisszük, hogy a folyók el nem apadnak, a tavak ki nem száradnak, a nap mindig feljön és a csillagok mindig ránk ragyognak.
“A televízióban közben már adásszünet volt, halkan, egyenletesen sistergett. Egy darabig. Mert egy halk pukkanással elsötétedett a kép és kikapcsolt a plafonhoz rögzített szerkezet. Csak úgy gondolt egyet, és magától. Párat pattant még, ahogy hűlt a képcső, majd egy pillanatra süket csend lett. Az a kemény, filmekbe való, félelmetes. Körülbelül ezzel egy időben szólalt meg a zene. Halkan, igaz, de mégiscsak. Bár a csendesség inkább a távolságnak volt köszönhető. Szóval, megszólalt. Az a zene, igen, ami felkeltette őt. Pontosan úgy, mintha egy rossz álomból ébredt volna, úgy nézett szét maga körül.
Mindenkinek hallani kellene egyszer az életben, amint a csendes, füstszagú, ragyogó téli reggelen vonat fütyül a verőcei állomásnál. Hallani kellene a templom mélabús, átfagyott első harang-pendüléseit, amint elúsznak az ébredező falu felett. Hallani kellene, amint a kora reggel tavaszi virágillatában Szabó bácsi a bolt redőnyét húzza fel. A lovak patáinak szikrázóan friss hangját, a vékony ostorpattanást… A Duna hűvös, kortalan szaladását, hullámainak csengő partra futását. Kora őszi estelőket, mikor az egykori “Imre”- parkban összegyűltek az öregasszonyok, átbeszélni a gondterhes jelent, rövidke jövőt és parttalan múltat. Látni, amint Pallman Imre bácsi Boross bácsival kártyázik ugyanott, hallom a lecsapott kártyalapok hangját még most is, harminc év távolából.
Sok év repült el gyermekkorom óta. Felettem az ég ragyogó, mosolygós kékből vigasztalan szürkébe váltott. Majd’ negyven esztendő pora szunnyad életem egyre foszló cipőjén, mely ki tudja, meddig marad még levetetlen az árnyékvilág száraz valóságában. Elmentem hát újra régi kis falumba, megkeresni az Idő homályos ködébe tűnt kék égboltot és magányosan bolyongó, régi emlékeimet.
Gyermekkorunk legszebb pillanatai azok, melyek belénk égnek, soha el nem felejtjük őket és hajlott korunkban is ugyanolyan tisztán, olyan élesen fogunk emlékezni rájuk, mint amikor történtek. Ezek az emlékek mindennél értékesebbek. Ezek azok, amiket soha senki nem vehet el tőlünk. Csak a miénk. Mindannyiunk számára eljön az idő, mikor fázós, őszi estéken semmit sem tennénk szívesebben, mint üldögélnénk a kandalló mellett, a karosszékben, és emlékeznénk. Ekkor az emlékek meglátogatnak majd mindnyájunkat. Lágy kezükkel belelapoznak életünk megsárgult naptárlapjaiba, s finoman a fülünkbe súgják: emlékezz…
